LIZERGIL
89.7.25

Lassan leomló éjem vackán szövöm a bús élet reményét
Istenek ködlõ álmaiba merítve a csöndhálót meredten
Zöldlõ távolokba osonó hívások fényeitõl elvakultan
Eleven tükrökben izzó dalba fonva minden halott képet
Ragyogó döbbenet igéz el a bomló partokhoz simulva
Gijjotinként hull alá az idõ minden perce, sziszegve szelõ pengeként
Ijesztõ árnyak sompolyognak a lét határán, beosonnak a csönd pórusain
Lepedékként vonják be szívem, s az évek kérge lassan kõbörtönné súlyosul .

LONNAR

Leomló éjeken virrasztok szüntelen
Olvadó habokba fúl a néma nincs
Nálam a megváltás, de én kinél vagyok?
Nézek a fekete idõ szûk gödrébe
Arctalan démonok ütöttek ott tanyát
Rám vár a végzetük az idõ vak sínein . . .

 

LA ULTIMA ÓRA

Ne jöjj még, ne jöjj még, ne jöjj még te vak csönd,
ne jöjj még, ne jöjj még, semmiszínû bomlás,
ne jöjj még te álom, ne jöjj még te zajlás,
ne jöjj még te felhõ, vakító villanás!

Még bennem sír az idõ, még bennem lüktet a vér,
még bennem ég a Jövõ, még futnék a Semmiért,
még hinnék benned Isten, még élnék a Holnapért,
csak egy gyermeket adj, aztán jöhet a Vég!

 

KÕRE HULLT MAG

Mag vagy, mely kõre hullt, mag vagy, kit eltapostak
Hiába növesztett húsba tépõ kínnal a Hiány
Tétova eónok szemfödele hull halott álmaidra
Kilobbant eged boltozatján elárvult csillagok sírnak

 

OMBRELA SZTELLAJ
(Csillagok Árnya)

Omló álmoknak porán miért keseregsz, kishitû pillangó
Miért e bús halál, ki szõtte lelkedbe a rémítõ képeket?
Bomló éjeknek halott vackán dideregsz, árván s elhagyottan
Reményed hamvait szemelgeted, mert már csak ez maradt neked
Elvész az életed, hiányból kavart semmi árján osonsz a csöndbe
Lehullsz az élet fájáról, a hideg ûrbe fájdalmas merüléssel
Aludni hív a mélység, bár még ég a tûz, még égnek a lángok.

Szivárványizzású szemed mélyén a csönd és halál démonai osztoznak
Zord álmaidon, veszett tébollyal becsüngött szavaidon
Tétova léptekkel közeleg a perc, s kihullsz a világ gondjaiból
Eltemetnek lassan, a közöny s a gyûlölet köveivel szépen
Láncravert csillagok koronázzák porbahullt fejedet, halott hitedet
Letépett szárnyaiddal eltakarják fekélytõl felmart, felsebzett szívedet
Aranyló szemeid helyét a Halál rakja ki fekete kövekkel
Jeges sírás a csönd, mely befonja hiányod hervadt levelekkel.

 

LAURA HOLLEMATTA
(Aranyló Istennõnk, Akit Már Úgy Várunk)

Lángokba vettetett a világ, a Téboly fekete köveibe sûlve, elátkozva
Aranyló csillagok fontak köré mégis eltéphetetlen hálót szeretetbõl
Uralva létet és idõt, egyre árad belõlük a Hívás, a mélység tiszta fénye
Ragyogva süt át a lét megbomlott hálóján, melyet húsból és vérbõl fontak
Anyánk, a Mindenség vigyáz ránk, gyermekeit az idõ vizén ringatva féltõn.

Homályba fúlt hadak ostorozzák a Nincs kapuit, rombolják a lét s nemlét falait
Ostobán tékozolva az isteni erõt, elemésztve szívüket a porban hemperegnek
Lázálmok tornácán vergõdnek a sírig, megváltó mélybe vetve le magukat
Letépett életük hamvait tiporják, megperzselt kövekbe sûlnek vicsorogva
Eleven tépik ki álmaik magzatát, elveszetten sírnak nincs-otthonuk után
Mégse sejti senki, hogy ez is csak része a mindent átölelõ nagy védõburoknak
Amelybõl a Mindenség fakad, amelynek méhébõl a lények mind elõtüremlenek
Tévolygó táncuk a homály ölén nem más, mint a Mindenség szívverése
Tehetetlen vergõdésük minden percét átszövi a Kozmosz vérkeringése
Aranyló sugárba fon minden sikolyt, minden halált az Egyetlen Isteni Út . . .

 

LIEJLA MATTA
(Akit Már Úgy Várunk)

Lobogj, lobogj, az izzó távolok édes méhében te tündöklõ kikelet
Iramodj a láthatárig, hol az ébredés elsõ lángjai fogannak
Emeld ki léted az üszkös hamuból, sárrá pergõ éveid romjai alól
Jöjj, hol a csillagok lobognak, eleven tükrökben formálnak újra téged
Légy a csillagok gyermeke, levetve léted terhét, emelkedj az égig
Add magad a fénynek, s ne bándd hogy árnyékod lassan szétcibálja a szél.

Mindaz mit vártam, elõttem tornyosul immár, mint fenyegetõ árnyék
Alattomos csendben szõtték körém rémítõ képekbõl a sötét partokat
Tévolygó hullámok sodornak tova, mind sebesebben a viharzó idõbe
Tomboló démonoknak löknek koncul az elszabadult elemek erõi
Alvadt vérbõl gõzölnek suttogó igéket, vádakat és hamis ígéreteket.0

 

MILLAKLIR, PORKISZE KRAILA
(Tiszta Ablak, Amiért Sírok)

Mindenségem tündökölj fehéren bennem, hervadó szívemben
Izzón és édesen ringasd el az éj vizén kialvó lelkemet
Lassan már semmim sincs, s csak a tûnõ fényeket nézem elhagyottan
Lepergõ éveim fürtjeit szemelem, a mind csupaszabb csöndbe merülve
Aranyló szívem mind feketébb, elemésztik lassan a tegnapok árnyai
Kilobbanó szememben a halk nyár tétova sugarai dideregnek
Lomha lángok ölelik a múltat, fakó színekben tûnik el a világ
Így hull a semmibe az élet, és csak nézem, mint akit kitagadtak
Reményeim tiszta ablakát, csak ezt hagyd még nekem, homályba fúltnak!

 

SEKAISHI
(Világok kezdete, világok vége)

Szivárványfényû éj jõ a vizeken
Elnyeli földedet nagy szomorúan
Könnyekbõl támad a fekete förgeteg
Alvadt csöndet hoz nagy szomorúan
Isten se szeret már, elfordul tõled
Süket mélybe zuhansz, fekete kútba
Hiába menekülsz, nincs már kegyelem
Iramodj a nincsbe, észrevétlen, halkan.

 

LONNARSZ OJLA NAI
(Hiányok Távola)

Lágyan omlik szemedre a fekélyes éj puha selyme
Oldozz hát fel engem a halott átkok alól
Némán mérd az idõt, a fekete kikeletbe hûlve
Nem vagy már te sem más, csak puha embrió
Alvadó idõbe fagyva, lépések szögeitõl felsebezve
Reménybõl szõtt fátylaid homályán átdereng a rideg ûr
Szíved fekélyén híznak a démonok, a halál honába hulltan
Zizegõ legyek varrják az idõt múltba zuhanó köveidhez.

Oszolj hát vak homály, tisztulj fel idõ csak még egy percre bennem
Járja át a fény e tébolymarta lét fekélyes sebeit
Lássam csak egy percre, hogy mivé tettek az évek s a hiányok
Aztán jöhet a Semmi, a kihúnyó atomfény utáni mérhetetlen csönd.

Nincs más csak a Hiány, nincs más isten, csak a Hiány Istene
Az Örök Virrasztó Hiány-Anya, a Hiánnyal Áterezett Mindenség
Imádlak hát Hiány, ki tündöklõbb vagy minden messzeségnél!

 

ENIELLA PINKYLA DORMA
(Egy kevés a Rózsaszín Álmokból)

Felolvad puha árnyában az est madara fekete szívedben
elmerül halkan a csönd koszorúja alvadó szemedben
álmaid kerengnek némuló homályban halkan zizegve
angyalok várnak rád a kékülõ szélben dideregve

Hiányod hálója fonja be minden percemet leigázva
betonná kövül bennem a csend, és lehúz a sárba
ott pergetem omló éveim fürtjét egyre csak várva
s csak vergõdök, csak égek, árva kis létembe zárva.

 

S MÉG TUDNÉK HINNI

S még tudnék hinni, mint a gyermek
aki felett a Mindenség tarka ege feszül
s a Halál füstvirágai már kibomlóban
de még a hajnalt idézi a ragyogó döbbenet . .

 

SÖTÉTLÕ ÉJ

Sötétlõ éjem fekete húsdarálója a Hold sötét arca
benne kering a lét üres tükre, s csöndteli meddõ harca
ijesztõ húrján zsong a halálba hullók fekete románca
szívembe mar a veszettek pokolba sodró tánca

 

BENNEM KERING A HOLD . .

Bennem kering a Hold, üres vizeken, a feledés homálya rajta
álmomba néznek Õk, hiába várok, fájóvájó csönd és rozsda marja
elhaló éjek álma, fekete siralma üres vízesésnek
alvadt titkot szórnak, a hamvadó órák egyre csak késnek
csöndszürke ködbe takarja létem az alvadó látomás
ha sírok is, hiába, elfúl a szélben, nem hallja senki más

 

MARÍJA

Millió tonnákban mérik az idõt, mióta kilobbantam végleg
Alvadó csöndek behamuzott rétegei takarják mindazt mi volt
Reményem sincs már, elhagyott az is, mint a halott madarak
Így kell bûnhõdnöm mindenért, és még ez sem elég, csak a kezdet
Jöjjön hát bármi, úgy fogadom majd mint ami rám kiméretett
Ami még hátravan, azt a Feladatnak szentelem, aztán agyõ . . .

 

FELEDÉS

Elfeledtem már az éjszaka illatát
holdfényben fürdõ fák suttogó, mély szavát
mélybe hullt a minden, tündöklõ éjen át
elnyelte már a csönd sok bohó csillagát

Kioltott fényeken ringok a csönd vizén
hiányból szõtt fátylát sötét hold hinti szét
nincsbe omló évek partjain zsong a szél
eltemetett álmok zord titkáról mesél . . .

 

GOHIRA MATTA
(A Lélek Hajnalára Várva)

Gonosz álmokból tétova léptekkel mikor lábalsz ki végre?
Omló vágyaid porából emelted magányod keserû ködvárát
Hiába remélted, hogy ez lesz majd ébredésed csillaghajója
Iszonyodva eszméltél, mikor már nem maradt, csak az égõ Hiány
Rémülettóba dõlt a vár, s romjai felett a Csönd lepkéi virrasztanak
Alvadó álomba ájul minden, s a sivatag mélyén õrzi titkát a vér.

Mily hiába minden, annak aki a sötétség mélyére vettetett
Akinek szemére szomorú percekbõl a csönd terít szemfödelet
Tépd hát szét a fátylat, hasítsd fel az éjszaka kárpitját a tudás késeivel
Tisztulj meg a tûzben, melyben elhamvasztod testedet, lelkedet s emlékeidet
Aranyló madárnak támadsz fel, szárnyaidban tündököl a Mindenség erezete!

Óm Szátimata, Kolla Valóra, Poreterne Vimáji!
(Áldott légy, Száti, A Végsõ Valóság Útja, Örökké A Tied Vagyok!)

 

MIT REMÉLSZ AZ ÉJBEN

Mit remélsz az éjben, Hervadás Virága
hajdani életed tükrei kihúnytak
sötét fátyolt szõ már szíved köré a csönd
s elfelednek lassan a tegnapok porában.

Zölden izzó dal, édesebb a méznél
gyermeki szívedben tán arannyá érik,
de elsüllyedt rég a tegnapok temploma,
s ma már csak pincékben ragyog a bús fény.

Hiába már minden, halott kicsi madár,
tört gyertyák csonkjai merednek ég felé,
szép szemed fényei kihúnytak, hát ne várj,
hiába is várnád vakon az ébredést.

Eleven égettek el, fekete hamuvá átkozott szívemben, egyedül a csönddel
Tonnás vasat áztattak agyamban, lelkemet felszögezték sikollyal
Titkokat súgott a szél, míg beleptek a legyek, füstös kék kacajjal . . .

 

LASCIATE
(Hagyjatok fel minden reménnyel!)

Lassan olvadó álmaim sírja virraszt hamvadó szememben
Ablakomban vak hold tekint reám és csak várok, csak várok meredten
Senki sincs már a partokon túl, a halál ködében imbolyogva
Csak én, csak én várok még, egy tûnt arcot híva bolyongva
Iramló percek, napok s évek árja hull, de valaki tán szólít engem
Ajtómon a bús Nincs kopogtat, s szemembe bámulnak a hazug lelkek
Torz imákat suttogok, s a szél söpör végig a halott szobákon
Eltemetett vágyakat sodor tova, s helyén csöndet a béna csönd fon.

 

SZUPRÍM-SZUKRÍM
(Mind feljebb, és mégis mind alább)

Semmibe hamvadt álmok húrján zsong a szívem szüntelen
Zizegõ csöndbe nézek, nézek, s nem értem, mért nem vagy velem
Unottan szállnak napjaim, nem szövi át meg át a méla rejtelem
Puha sár foly körül, elbukok és elemészt a fojtó félelem
Ragyogj még te nap, csak ragyogj még, és számolj még velem
Ím a kék ég száll le hozzám a leomló, halálos éjjelen
Nincs-álmomban izzik, s néha még kísért a nyíltszívû végtelen.

Siess, csak siess, még lesz talán az éjben, valaki aki vár terád
Zöld lombok fénye igéz és ott jön Õ, csillag izzik hûvös homlokán
Uccu neki, szaladj, ne hagyd hogy elbukj, hogy elbukj íly korán
Kénkõ-virágok nyíljanak szétrohadt álmaid rügyezõ fogsorán
Reménykedsz még, remélsz? Fejed felett kering a keserû kormorán
Így megy ez picinyem, rajtad a jel, a jel, mint üres kotta egy üres zongorán
Mégis hinned kell hogy lehet még, rohanj a létbe, fuss csak szaporán!

 

RÁD VÁR MÁR

Rád vár már szélarcú Gyermeked, a Csönd
Vak semmi méhében fogannak álmaid
Még elfoszló reményed árnya is idegen
Elfutsz a Semmibe, s megzabál a föld

Zuhanj te hold, vak pályád körein mind messzebb e sivár partoktól
Mérd ki az idõ szívverését, feszítsd ki húrod hol halál és csend honol

 

GYERGYÁDES ÉVA

Gyötrõ nincsbõl fontam arcodat
Eleven sikolyok szögébõl fátyladat
Remények bukott halmából szívedet
Gyermeki színekbõl képedet s hangodat
Álmok rémítõ porából szõttelek
Démonok kacagó éjein vártalak
Esendõ létemet téptem ki belõled
Sivár csöndbõl raktam koronát fejedre

Életem leomló vízesése lettél
Vak csöndben virrasztó kisértetté tettél
Agyonnyom az idõ, s eltemet a vak tél . . .

 

TORZAZEBBENBU

Tékozoltam mindig napjaim kékülõ fürtjeit a vak semmibe hullva
Omló álmokat szõttem a rothadó percek avarán merengve
Reméltem hogy így lesz, mindig így lesz, mert napjaim száma végtelen
Zizegõ horizontra futott a kék gömbök sora, s eltûnt a távolban
Ablakok nyíltak minden percen, melyen kinézhettem a szépreményû tájra
Zöld lombok susogták vadillatú szélben a Mindenség örök titkait
Eleven kövekbe fagyott szemek fényét ragyogták körben a méla csillagok
Bennem izzottak még és bennem szõttek ijesztõ igékbõl bús üzeneteket
Bennem, igen, bennem fogant meg a halál magva is, jó trágya volt neki a Blú!
Elvesztett fények után futok, elvesztett ízeket keresek elveszett szélben egyedül
Nincs már utam sem, a mind sötétebb folyosókon az ég és a semmi falai közt
Botorkálok még, lámpáim sora ritkul, s nem nézek vissza látni hogy kihúnynak
Utolsó kék gömbömbe nézek lassan, s benne magamba, s elindulok a Nagy Semmi felé.

 

DÉMON

Démonok lepnek el éjszakám csöndjében
Életem éhezõ hiénái néznek
Mindenség-izzású áramaim hûlnek
Omló álmaimban betonná kövülnek
Nincs-ízû vonzások hálóiba vernek

 

KOCKAVARÁZS

Keresd árva holdadat
fába zárja titkodat
színben izzik a talány
követ kõbe rejt a lány

Szobrok ujja rád mutat
csillag izzik hó alatt
megdermedsz ha rátalálsz
elhagysz engem másra vársz

Követ sír a kõmadár
nehogy ránézz, jól vigyázz
széthull szemedben a fény
jól tudod hogy nincs remény

 

IMMORTANT
(Halhatatlan)

Izzó álmok ösvényein tapogatózom vakon és süketen
Mocsarak nyelnek el fojtó gõzeikkel míg futok szüntelen
Mámorba fonnak édes csókjaikkal a csöndlepkék nesztelen
Omló vágyak gúzsába kötnek, elfutni tõlük reménytelen
Rõt vámpírok szívják a vérem míg lehullok a mélybe vértelen
Tarka fények mélyén rám vár, s tündöklõn izzik a néma végtelen
Arany almákat hullat az õsz, s bennük látom hamvadó életem
Nincs-szavakban izzó képek suhannak velem a süllyedõ tengeren
Tegnapok fénye villan még, s körém ül a sötét, béna rettenet.

 

SZÉTHULLT TÜKÖR

Széthullt tükör a világ, s cserepe e mély éj
hamvadó álmokat ringat néma köldökén
puha meséket old a feledés tiszta vizébe
s vad kínjait sírja a vak hiány szemébe

 

NINCS HOVA MENJEK

Nincs hova menjek, ha már halott a világ, és minden virága
görcsbe ránt az idõ, bezár a sötét, és keserû magányba

 

DRÁGA SZÍVEM

Drága szívem, érted élek
benned valósul meg létem
te vagy minden reménységem
tündöklõ nap sivár égen

Szép melegség hideg éjben
puha paplan omló mélyben
te egyetlen a Mindenségben
drága Verám, mindenségem!

Kétes létben rám vigyázó
szakadékból visszarántó
megmentõ és megtaláló
feloldozó és megváltó!

 

ENIEL NAIWAKI

Vak tóba fulladt álmaid küszöbén állsz, kicsiny embrió, és hiszed még, hogy a csönd peremén torlódó viaszlények könnyzacskói hûvös hamuval telnek meg, de minden lélegzeted egyre nehezebb, és ott ül az ólomgomba sorvadó agyadon, és lefelé nézel, mindig csak lefelé, és nem tudod, miért lepi el vér az iszamos köveket, csak bámulsz, míg ellopják arcodat a széltündérek, és kacagva szaggatják szét, mint rongyos nyári felhõt .

 

HUNCUT KIS PAPAGÁJ

Huncut kis papagáj ugrál a szememben
csúfos kis dalocskák zsongnak a fejemben
when you have payed, for your all life
you have to cut your neck, here is that knife . . .

(Ha már megfizettél, az egész életért
el kell hogy vágd a torkod, ím itt e kés . . .)

 

HIÁBA RAGYOGSZ

Hiába ragyogsz, hasadt fény
hiába kongasz, torz visszhang
bennem csak sápadt semmi ég
csak a Nincs kong, mint bús harang

 

ARANY KAROKKAL RINGATÓ

Arany karokkal ringató
sugárzó éji asszony
hadd legyek egészen tiéd
a méreg gyorsan hasson!

Kitáruló Mindenséged
ölelje a múltat
hadd feledjek mindent, mi volt
s mély öledbe hulljak!

Lehull rólam minden bilincs
kihûlt már a testem
veled ringok a semmibe
most már minden este!

 

RÉMÁLOM

Elaludva, mint a dudva
mohos õszi bérceken
puhán ölel már a dunyha
talán végre pihenek.

Ámde szörnyû, mi bevillan
tönkregyötört agyamba
körbefoly mint vad rettenet
s rátelepszik ágyamra.

Nem lesz ma sem édes álom
jól tudom hogy mi vár rám
várom megint, mint a hóhért
hogy üssön végre az órám!

 

SZENDORMA
(Álmatlanság)

Álmodj hát kedvesem
a homályban itt velem
álmod csillaghajó
túl messzi tengeren

Fekete gondjaid messze suhantak már
álom-kristályfolyók
zsongító partja vár

Ó csak ne lennének
ijesztõ vágyaim
polipként fonnak be
a mohó csönd csápjai!

Belõlem fakadnak
mind e rettenetek
bûnökbõl foganó
fekete gyermekek

Ellenként támad rám
minden gondolatom
az egész vircsaftot
halálosan unom.

Nem szabadít semmi
vergõdök reggelig
s a fekete sereg
elkísér a sírig!

 

TANNILA MADRAHOLLA

Tomboló Téboly játszik velem
Azt hirdeti, övé a Végtelen
Nyomorult kis szívem árnyölébe fonja
Nemlét-planétáit a Nincs tere karolja
Istennõként szeret, nem ereszt soha el
Leomló álmomból talán majd kiemel
Aranyló sugárral minden bajra felel

Mindenség-izzású szemeddel ragyogj rám
Adj még csak egy sanszot, hadd találjak még Rád
Didergõ lelkemet öleld lángkarodba
Rettegõ szívemet halál ne markolja
Amrita-csókjaid feledtessék velem
Hogy milyen hiába telt a kis életem
Oszlasd el árnyaim, moss tisztára engem
Letûnt korok porát gyémánttá oldd bennem
Lobogó tûz emészt minden percben érted
Adagold hát belém édes halál-mérged!

 

SZABAD VAGYOK

Szabad vagyok
mert a Mindenség Gyermeke vagyok
szabad vagyok
mint a könnyek és a csillagok
szabadon hullok az ûrön át
szabadon fogadom lenn a halált
szabadon álmodom az ég alatt
szabadon szállok a föld felett
nem köt semmi se fent, se lent
átölelem a Végtelent

Sötét, mély kutakba temettem álmaim
vak, hideg homályba fúlt a néma kincs
Nem köt már le engem a bús élet varázsa
nem csábíthat többé a szirének hívása
nem remélek semmit, s nem is kergetek
amíg az éj sodor, addig repkedek
s ha majd a hajnalfény átölel magába:
boldogan olvadok a Nevenincs Halálba..

 

EZER HOLD

Ezer hold sír bennem szakadatlan jajjal
ezer hold kísér el utamon szüntelen
benne látom omló álmaim visszfényét
Õ meséli el, hogy miért éltem hajdan.

Ezer hold virrasztja vágyaim távolát
ezer hold fonja be szálaival lelkem
vak sorsom útjain Õ vezet el Hozzád
s majd a hold ölére hullva ringok benned.

 

HIÁNYOD ÁRNYÉKA

Hiányod árnyéka mint halotti csönd befon
imádott szemed már halálba hûlt beton
árnyékod izzik még, a vak szélben bolyong
nincs-ízû álmodban csak odvas gomba kong

 

PILLANAT

Üres holdak céda szeme kacsint
tébolyból vert tükrén az Idõnek
puha árnyak visszhangjai futnak
napok fénye villan lemenõben

 

DÖGVÉSZ

Dögvész poshaszt pocsolyát
szívünk mégis belelát

 

HIÁNY

Csak a Nincs van
csak a Van nincs
életemben

 

HIÁBA

A Nincs kevés, a kincs nehéz
könnytóba hûvös gomba néz
hiányt markol a puszta kéz
döglesztõkútba hull a méz

Vágyadban izzó, néma Hold
sötét vizében mérget old
kitagadottak álma zord
árnyékod vár hogy átkarold

Szemedbe fúlt a szürke ég
lelked bilincsbe verve rég
hiába sírsz, ne még, ne még
kihúny a tûz, s nem ég, nem ég!

 

ELHASADÁS

Sötét sugarakkal megköveznek
fekete kacajjal megkeresnek
fekete álmot szõnek körém
üres szemembõl kihull az én..

 

AZ IDÕ MALMA

Az idõ malma a lét unalma
lelkemben lapuló ólmos alma
leomló álmaim néma halma
hol a halott csönd sem marasztalna

 

ÉN KIS LELKET KERÍTETTEM

Én kis lelket kerítettem
csorgó csönddel behintettem
csöndmagvakból gombák nõnek
rossz álmokból mérget szõnek

 

ÉJBE KONGÓ VÉRDOBOLÁS

Éjbe kongó vérdobolás...
Hogy fáj a csönd, mely életre hív!
Mikor magamba hallgatok
s nem mozdul más, csak a vér...

 

HIÁBA VÁROK RÁD

Hiába várok rád
a csend szirtjei közt bolyongva
jól tudom: az álom sírba ránt
nincs menekvés e fojtó õrületbõl
üveggé dermeszt a csorgó jég-magány

 

BORÚS HAJNAL

Bomló agyamnak színes füstvirága, te fekete ébredés
Omló álmaim honában izzó dal, csöndbõl font vízesés
Remények vak világa, ki kerengsz az üres éjben szüntelen
Újra meg újra a sötét körben, hol elhal a bús Végtelen
Súlyos gondok poklába hullva, míg emészt a fojtó félelem

Hiányod áramai erezik át a sivár létet, a sötét életet
Arctalan démonok lepnek el, hazug vágyak mint vicsorgó vérebek
Jöjj hát te sötét hajnal, te bús nap, virradj hát végre fel
Nincsbõl vert tükrök közt ragyogj fel, légy végre velem
Alvadó álmomból emelj ki végre, oldozz fel sötét átkaim alól
Lágy puha szíveden ringass el, vigyél el oda, hol béke és csend honol!

 

A MAGÁNY

Fekete tükrökbe vak bábu tekint
fekete szívekbe alvadt csöndet hint
fekete remények pókhálóján ring
fekete álmoknak torz poklába hív

Fekete igékbõl fonja bús énekét
fekete vágyakkal jegyzi el életét
fekete könnyekben folyatja el szemét
fekete kriptába falazza be szívét

Vicsorgásba kövült ajka is fekete
süppedõ szeme mély, mint pokol feneke
csillagokat emészt rothadt tekintete:
ha rádveti, az Isten irgalmazzon neked!

 

GYERMEK AZ IDÕBEN

Ott vagy talán még valahol
az Idõben élsz, és mégsem,
álmomban néha még dalol
egy gyermek, ki nincs már régen

Sosem sejtett szerelmekrõl
titkokról, mit Isten mesélt
eltûnt messze, de tündér lénye
mindhalálig bennem kísért..

 

ÜNNEP

Lángol az erdõ
a hangyaboly körül
a sok kicsi hangya
ugyan mért örül?

Nem lát el a fákig
a kis vaksi nép,
épp királynõt választ,
azért oly serény!

Vonul a díszes had
szép, új otthonába,
pedig már lángkarok
ölelik, hiába!

Boldogan dalolnak,
szép jövõt terveznek,
s elvesznek egy szálig!
értük ki ejt könnyet?

Majd zokog az esõ
üszkös csonkok felett,
s szertefújja a szél
a porrá lett népet..

 

ALATTOMOS CSÖNDBEN

Alattomos csöndben mélybehullt világok
alvadnak étkeül a bomló kikeletnek
fekete éjeken sompolygó homályban
démoni vágyaim menten megerednek
Ó mily édes a csönd
szemed szép tükrében
beléveti magát, kit álma elhagyott
eltemetett percek sóvárgó szívében
siratják a semmit az elárvult csillagok

 

CSAK CSEPP VAGYOK

Csak csepp vagyok a tengerbõl
de szememben mégis könny ragyog
körbeszõnek varázsos fényükkel
és néznek csendben a csillagok
Õk tudják a választ a kérdésre
mit nem tesz fel, csak a csend
átölel puhán egy fénysugár
s már újra hajnalfény dereng

 

MADREÍLA

Mindenség-éjeken enyészõ kis árnyak
Alvadó percekké kövülnek a csöndben
Didergõ angyalok sírnak a homályban
Rettenet szegezi szívüket a földbe
Emésztõ körökben hull alá az élet
Írmagja se marad a tegnap-hadaknak
Leomló partokat sodor tova az ár
Arany sugarakkal öleli a Holnap